Megbántottak

A CIKK MAGYAR FORDíTÁSA:

Kedves Gyülekezet:  A lelkész nem legyőzhetetlen

(Dear Church: Your Pastor Is Not Invincible)

Josh Givens blogjának egy cikke

A múlt pénteken az evangéliumi szolgálat világát megrázta a hazai hírek szivünket megrázó eseménye, hogy egy lelkész öngyilkosságot követett el. Amint kétségtelenül mindenki hallotta már, a 30 éves Andrew Stoecklein – a kaliforniai Chino-i Inland Hills gyülekezet vezető lelkipásztora – sötét és fájdalmas küzdelem után, amit a depresszióval és a szorongással folytatott, eldobta magától életét. (https://inlandhillschurch.com)  A hírek szerint augusztus 25.-én pénteken kórházba rohantak vele, akkor öngyilkossági kísérlete sikertelennek tűnt. Újraélesztették, miközben egyháza virrasztó imádságot tartott. Tragikus módon azonban Stoecklein ugyanezen az éjszakán meghalt. Felesége, Kayla megosztotta a híreket Instagram-fiókján.

Ellentétben a legtöbb lelkipásztorral, Stoecklein éppen visszatért egy négy hónapos sabbat-időszakról, azaz szabadságról. Nyíltan vállalta depresszióját és mentális egészségi problémáival kapcsolatban – a sors iróniája -hogy „forró rendetlenség” címmel prédikáció sorozatban is tanított, ebben saját zűrzavarodotságáról is beszélt. Emellett pszichiátriai tanácsadásban részesült depressziója és szorongása miatt, amit a legtöbb lelkipásztor megtagad, mivel úgy vélik, hogy ez a gyengeség jele. (Férfiak között a legáltalánsabb ez a téveszme. )

A jószándékú becsületesség és a tanácsadás elfogadása ellenére Andreas élete tragikusan rövid lett. És ő nincs egyedül. Tavaly decemberben, Bill Lenz a Krisztus a Szikla nevű közösség lelkipásztora Wisconsinben, miután  hónapokon át küzdött a depresszióval,  eldobta magától az életét. Wayne Oglesby, egy lelkipásztor fia, aki „követte apja nyomdokait” – teljesen összeonlott, totális zavarodottság állt elő a lelkében, és végül, Texasban  2010. március 4-én véget vetett életének, hátrahagyva a bántalmazott feleségét, gyermekeit, unokáit és gyülekezét. A LifeWay Research 2015-ös statisztikái szerint „a lelkipásztorok egyharmada rendszeresen elismeri, hogy küzd  a kiégéssel (34 százalék) vagy a depresszióval, vagy szorong az  alkalmatlanság érzése miatt (35 százalék), illetve tapasztalt valamilyen mentális betegséget (23 százalék), és 12 százalékukat mentális egészségi problémákkal diagnosztizálták.

A számok magukért beszélnek. Bár soha nem ismertem személyesen Andrew lelkészt, a szívem megszakad, és nem találok szavakat a családja, barátai és gyülekezet számára. Nem tudom elképzelni, hogy milyen lehet fájdalmuk és veszteségük. Minden, amit tehetek, hogy imádkozom értük. És mégis, mint lelkipásztor gyermeke kénytelen vagyok arra, hogy alázatosan felajánljam nézőpontomat, azt a látószöget, amely első kézből való üzenet, az enyém, és ezt le kell írnom:

1) A 21. századi lelkészi szolgálat nem az, ami egyszer volt

Egyrészt személyes próbák és nyomorúságok akadályozzák a mai lelkész szolgálatát. Emellett számos kritikát is kapnak. Sőt, ráadásul egy mai átlagos lelkipásztornak egyidejűleg több száz felelősségi kör és feladat között kell zsonglőrködnie, amelyek 20 vagy 30 évvel ezelőtt még nem léteztek. Ez nem jelenti azt, hogy ezek a dolgok nem szükségesek vagy fontosak. De hozzájárulnak a lelkipásztori stresszhez és feszültséghez. Elmúlt a „régi szép idő”, amikor a lelkipásztoroktól az volt elvárható, hogy kicsit tegyenek többet, mint hogy „prédikáljanak, eskessenek és temessenek.” De mindez már rég elmúlt.

Ma várhatóan következő feladatok várnak a lelkészre:

– Felügyeli az egyház legkülönfélébb programjait, szolgálatait, felelős azok sikeréért és növekedéséért

– Rendszeresen találkozik a munkatársakkal, szolgálattevőkkel, felügyeli őket

– prédikál a médiában, releváns témákról beszél, az emberek éltéhez kapcsolódó tartalmakat hoz elő

– kiscsoportokat  vezet

– Rendben, egységben tartja a közösséget

– Tanácsol, jogi képviselő

– Rendszeresen beszél más gyülekezetekben és missziókban

– Lelkigyakorlatot, konferenciákat vagy ifjúsági táborokat tart

– kórházakban látogat

– 0-24-ben hívható

– aktív módon jelen van a közösségi médiában és e-mailben is elérhető

– néha tengerentúli missziós utakat is vezet.

És emberek, ez csak a jéghegy csúcsa! Tényleg meglepődünk, ha felfedezzük, hogy egyes lelkészek küzdenek az elbátortalanodás, a stressz, a szorongás és a kimerültség miatt? Természetesen. Pedig ők is emberek. Úgy gondolom, gyakran úgy érzik, mint Pál, aki – miután a fizikai üldöztetést és a kínzást szenvedett – azt mondta, hogy „Miért? Mert nem szeretlek titeket? Isten jól tudja azt! De amit teszek, azt ezután is tenni fogom, hogy elvegyem a lehetőséget azoktól, akik minden alkalmat megragadnak a dicsekvésre, hogy ők olyan apostolok, mint mi. Ki erőtlen, hogy vele együtt ne volnék én is erőtlen? Ki botránkozik meg, hogy ne égnék én is?” (2Korintus 11: 11-12 és 28.) Később még összehasonlítja a szolgálati munkát a szülési fájdalmakkal, amikor azt mondja: „Gyermekeim, akiket újra fájdalmak között szülök meg, amíg kiformálódik bennetek Krisztus.” (Galata 4:19)

2) A lelkipásztoroknak rendelkezniük kellene egy felelős társsal és/vagy szoros baráttal, aki a gyülekezet életén és szolgálatán kívül van.

Ezt egyszerűen nem lehet túlbecsülni. Személy szerint tudom, hogy a saját apám fizikailag is majdnem felrobbant, ha nem tudta megtartani heti közös ebédjét és reggelijét a két legjobb barátjával, akik mindketten saját maguk is benne voltak a szolgálatban, így megértették, kapcsolatban voltak vele, így értették egymás tapasztalatait.

3) A mentális betegséggel diagnosztizált bármely lelkésznek le kell mondania, függetlenül attól, hogy mi a szolgálata!

Lelkipásztorok, figyelem! Nem érdekel, hogy 40 fős vagy 40000 fős gyülekezetet vezetsz. Ha komoly pszichológiai és érzelmi egészségügyi zavarokkal küzdesz (ez az, ami úgy tűnik, sajnos Andrew Stoecklein esetében nem történt meg), a legjobb, amit magadnak és közösségednek adhatsz, ha kilépsz a szolgálatodból. Azután pedig kérj szakmai segítséget, menj tanácsadásra, ha eddig ezt nem tetted volna meg! Ebben nincs semmi szégyellnivaló vagy furcsaság. Tény, hogy tartozol nekik is és magadnak is ezzel, és ami a legfontosabb, Istennek is! Légy őszinte, és vedd komolyan a szolgálatot, mondj le! Nyugodj meg abban a bizonyosságban, hogy Krisztus gondoskodik  nyájáról, és képes arra, hogy jó pásztort vezessen oda!

A lelkipásztori szolgálatot valóban komolyan kell venni. Ez nem a gyenge szivűnek való, vagy, aki nem tudja elviselni a lelki- és érzelmi nyomást. A Zsidókhoz írt levél szerzője azt mondja, hogy a lelki vezetők szó szerint „vigyáznak lelketekre úgy, mint akik erről számot is adnak. Hadd tegyék ezt örömmel, és ne sóhajtozva, mert ez nem válnék javatokra.” (Zsidók 13:17) Ez egy hatalmas és szép felelősség.

4) A lelkészek nem verhetetlenek

A valóság, amit Pál jól értett, és attól tartok, hogy ezt sok fiatal lelkész nem érti, hogy törékeny és gyenge volt. Pál tudta, hogy nem legyőzhetetlen. A lelkipásztorok ugyanazoknak az emberi érzelmeknek a teljes palettáját tapasztalják, amit mindannyian, a kétséget, a csalódást, a rettegést és a szorongást, és mégis gyakran figyelmen kívül hagyják őket azzal a feltevéssel, hogy Isten majd megoldja ezeket a kérdéseket, hiszen annyira fontos munkát végeznek. Bár természetesen igaz az, hogy „Isten kegyelme elég”, és hogy „Ő erő a gyengeségben” (2 Korinthus 12,9-10), de a lelkipásztoroknak mégis ugyanúgy gondoskodniuk kell saját pszichológiai jólétükről , mint a bárki másnak. Sőt, a gyülekezeteknek rendszeresen ösztönözniük kell őket, és imádkozniuk kell lelkipásztoraikért.

Elmondhatom – első kézből származó tapasztalatokból, – hogy a lelkipásztori élet egész szenvedése ott van a mögött, amit látunk, messze a vasárnapi- és szerdai tevékenységek mögött, amit bárki tapasztal. Erről a világról ritkán beszélünk, különösen maguk a lelkészek nem teszik ezt. De azért ez a valóság. Az Ellenség ott leselkedik. Vigyázzunk! Ami a legfontosabb, álljunk készen arra, hogy támogassuk és megvédjük a lelkészt, amikor támadások tüzében van.

…